Az ember idővel már nem tudja, hogy mi az, ami megtörtént, és mi az, amit kitalált

Ez a több mint százéves Torna utcai ház, ahol most ülünk, nemcsak gyerekkorának, hanem egész életének meghatározó helyszíne. Mi húzta vissza, amikor 2003-ban Sopronba költözött a fiával?

Részben praktikus oka is volt a visszatérésünknek. Sokáig Budaörsön laktunk, a fiam az ottani Waldorfban végezte az alsó tagozatot, de hamar kiderült róla, hogy nem kimondottan az a képzőművész hajlamú diák, aki egy ilyen iskolában jól érzi magát; azóta egyébként fizikus lett. Úgy gondolkodtam, hogy már ne kelljen neki még egyszer váltani az általános iskola után, hanem jó lenne egy nyolcosztályos gimnázium, de ilyen nem nagyon volt a közelben. Ez a soproni lakás viszont megmaradt nekünk, és bár az egyik szobát kiadtuk, a nevelőapám halála után is sűrűn jártunk haza. Úgy voltam hát vele, hogy próbáljuk meg; aztán jöttünk és maradtunk. A fiam persze később ment erre-arra: négy évig az amerikai Stanford Egyetemen volt posztdoktori ösztöndíjjal, előtte pedig Münchenben és Drezdában csinálta meg a doktorit.

Egy korábbi interjúban úgy fogalmazott, hogy irigylésre méltó az az élet, amit egyetlen házban élnek le. Miért tartja annak?

Vagy olyan természetű az ember, hogy ragaszkodik a helyekhez, vagy nem. Én már itt születtem, pontosabban ide hoztak haza a kórházból. A szüleim története viszont kicsit bonyolultabb. Mindketten a Felvidékről jöttek át, de Pesten ismerkedtek össze, majd miután kibombázták őket, az édesapám öccse fogadta be őket, aki Sopronban maradt. Egy ideig nála laktak, aztán kibérelték ezt a lakást, az államosítás után pedig a tanács kiutalta nekik. Úgyhogy ők az 1950-es évek elején már itt éltek. Érdekes módon a fiam is ezt érzi az otthonának, azt mondja, hogy időskorára ide fog visszajönni.

Miben látja a legnagyobb különbséget az 1950-es évek, tehát gyerekkorának Sopronja és a mai Sopron között?

Az ötvenes években ez az országrész szigorúan őrzött terület volt, megesett, hogy már akkor is bevittek minket a rendőrőrsre, ha csak az erdőbe mentünk ki sétálni. Meg rendszeresen jöttek a vonaton ellenőrizni, kérték az utasok személyijét, kikérdezték őket, hogy mit keresnek itt. Most már minden nehézség nélkül jönnek-mennek az emberek, ami eleinte, a megszokott határellenőrzések után azért nagyon szokatlan volt.

2016-ban Sopron díszpolgárává választották. Mit jelent önnek ez a cím?

Nyilván jólesett, mert kötődöm a városhoz, de egyéb praktikus jelentősége nincsen. Mindig szoktam emlegetni, hogy amikor egyszer Angliában voltam pár hónapig, az egyik bérlőtársam London díszpolgára volt, ami ott többek között azzal a kiváltsággal járt, hogy minden londoni hídon ingyen áthajthatta volna a nyáját. Sajnos konzervatóriumi tanár volt, ezért nemigen volt nyája. Itt ez nem jár semmivel, csak a megtiszteltetés. Meg nyilván néha kapok meghívót erre-arra, amire vagy elmegyek, vagy nem.

Rátérve a munkásságára, 1981-ben jelent meg az első kötete (Jóslatok és határidők), amit további verseskötetek (pl. Tovább egy házzal, Fekete-fehér versek, Egyirányú utca) követtek. Prózát csak az ezredforduló környékén kezdett írni. Mivel magyarázza ezt a fordulatot?

Szerintem ez egy elég tipikus pályaív, bár nyilván ellenpéldák is akadnak szép számmal. Amíg az ember fiatal, a nagyobb érzelmi hullámzásokból könnyebben lesz vers, később meg, amikor már inkább megfigyelő pozícióban van, vagy szereti látni az érme különböző oldalait, inkább hajlik a prózára. A versíráson belül is volt olyan időszak, amikor szerepverseket írtam, tehát már eleve kitaláltam egy figurát a mondandóhoz, és szétosztottam figurákra a különböző nézőpontokat; ez aztán elég logikusan vezetett a prózához. Éppenséggel színmű- vagy drámaíráshoz is vezethetett volna, de nálam nem így alakult.

Az első prózai műve, a 2002-es A kígyó árnyéka megjelenése időben egybeesett a történelmi regények újbóli felfutásával. Ekkoriban jelent meg Háy János Dzsigerdilenje, Szilágyi Istvántól a Hollóidő, Darvasi László A könnymutatványosok legendája című regénye vagy például a Márton László-féle Testvériség-trilógia. Ön szerint miért lett ekkoriban újra reneszánsza a történelmi regény műfajának?

Azt hiszem, hogy könnyebb egy olyan időszakról írni, amikor vannak szabályok, vagy az egyes események jelentősége egyértelműbb, mint egy képlékenyebb közegben, amilyen mondjuk manapság van. Természetesen csak magamról tudok beszélni, de az életkor előrehaladtával több történelmi témájú szöveget olvasok, mint szépirodalmat, mert azt szoktam mondani, hogy az élet jobban hasonlít az életre, mint az irodalom. A valódi világban folyton olyan szituációk vannak, hogy nagyon meg kell erőltetnie magát az irodalomnak, hogy hasonlóan átütőerejű helyzeteket gondoljon ki.

A kígyó árnyéka a 17. századi Lőcsén és Sopronban (Ödenburg) játszódik. Mennyire támaszkodott a képzeletére és mennyiben különféle történeti forrásokra és helytörténeti munkákra, amikor nekifogott ennek a nagyszabású múltrekonstrukciós kísérletnek?

Igen, van benne helytörténet elég rendesen, viszont azzal kellett szembesülnöm, hogy csak egy-két korabeli feljegyzés állt rendelkezésre, például korabeli egyháztörténeti iratok. Főleg a mindennapi élethez volt nehéz anyagot találni. Izgalmas vadászat volt, hogy na, mégiscsak van egy forrás egy korabeli háztartásról, vagy van egy múzeum, amiben meg lehet nézni a korabeli berendezést.

Esetleg írás közben is tudott meg új, akár meghökkentő információkat a szülővárosáról?

Minden meglepett, mert viszonylag keveset tudtam a város történelméről, inkább csak kiszakított darabokat. De legalább ekkora felfedezés volt, hogy az emberi magatartások mennyire nem változnak, illetve hát nyilván változnak, de nagyon könnyű párhuzamokat találni.

Időben jóval közelebbi korban, az 1950-es években játszódik a 2005-ben megjelent A hullócsillag éve című regénye, amelynek színtere szintén Sopron. A főszereplő kislány, Piroska világról alkotott benyomásaiban, tapasztalataiban mennyiben köszönnek vissza az ön gyermekkori emlékei?

Mivel ez a regény félig-meddig önéletrajz, nagyon nagy mértékben. A cselekmény egyik vonala, az anya története félig-meddig kitalált, a szerencsétlen szerelmi ügy pedig tisztán fikció. De a többi nagyrészt személyes emlék, bár ez elég érdekes volt, mert először úgy gondoltam, hogy egy az egyben önéletrajzi regényt fogok írni. Amikor viszont nekifogtam, a világért nem jutott eszembe semmi azon az egy-két dolgon kívül, amit az ember mindig elő tud hívni az agyában. Jó, akkor legyen inkább fikció, gondoltam magamban. Aztán viszont engem is meglepett, hogy ami végül előjött, arról édesanyámnak egy idősebb kollégája azt mondta, hogy ez pont így történt. Igen? Nem tudtam, nem emlékeztem, pontosabban emlékeztem, csak nem tudatosan emlékeztem.

Ha jól tudom, ez a kedvenc regénye. Miért?

Hát, nem irodalmi okokból, hanem mert amikor előveszem és beleolvasok, kicsit olyan, mintha visszamennék a gyerekkoromba. A figurákat tekintve nincs egy az egyben megfelelés, mert lehet, hogy gondoltam valakire, vagy látom magam előtt annak valakinek az arcjátékát vagy az egész személyiségét, de közben ami történik vele a regényben, az valaki mással történt, aki nem szerepel, mert nem lett volna szerencsés annyi szereplőt felvonultatni, mint amennyi esemény van a könyvben. Aztán az ember idővel már nem tudja, hogy mi az, ami megtörtént, és mi az, amit kitalált.

A 2014-ben megjelent Szilánkok egy fiktív kisvárosban, Sókon játszódik, amely ugyanakkor számtalan vonásában a szülővárosára emlékeztet, például rögtön a regény legelején a fogorvosok városaként jellemzi a települést. Miért nem Sopront választotta helyszínnek?

Hát, emlékeztet, igen, de például van egy jogi kar a könyvben, ami tudtommal Sopronban sosem volt. Ezenkívül szerepel például egy Réthy nevű alispán, aki teljesen fiktív alak: már nem emlékszem, hogy hívták a valódi alispánt, de biztosan nem Réthynek, és különben sincs semmi köze a regényalakhoz. Rajta kívül is több más karakter emlékeztet bizonyos valódi szereplőkre, de nem száz százalékig, például nem az az előéletük. Úgyhogy végül maradtam a kitalált helyszín és nevek mellett. De azt hiszem, hogy elég gyakori, hogy a valóságos meg a fiktív várost összegyúrják.

Ön szerint egy soproni olvasó máshogy olvassa ezeket a regényeket, mint egy nem soproni?

Gondolom, a soproni olvasó körülbelül ugyanazokat a helyszíneket képzeli maga elé, mint amiket én is. Ez még inkább igaz lehet egy olyan szövegnél, ami már a mi életünkben játszódik. Épp mostanában mondta valaki, akinek a családja már generációk óta Sopronban él, hogy neki örömet jelent, hogy azonosítja a figurákat. Nekem ez nem jelent akkora örömet, mert legtöbbször nem egy az egyben másolom le a figurákat, és nem is szeretném, ha azt hinnék róluk, hogy valósak. Dehát úgy látszik, ez ellen hiába hadakozik az ember, és hiába próbálja meggyőzni az olvasót egy szereplőről, hogy ő nem XY, hanem inkább keverék X-ből, Y-ból és Z-ből.

2024 őszén jelent meg a legújabb novelláit tartalmazó Vattacukor. Ennek egyik szövegében, A régi városban a főszereplő idős nő, akit a fiai arra próbálnak rábeszélni, hogy Pozsonyból költözzön Sopronba, úgy fogalmaz: „Illik ennyire ragaszkodni az ismerős utcákhoz és terekhez, a szemközti ház homlokzatához meg a kis akácfához, amit az ablakból lát?” Egyszerre pontos és érzékletes leltár ez arról, hogy mit jelent igazán otthon lenni valahol, ami azonban a szöveg második felében talán még teljesebbé válik, amikor a nő pesti unokája a pozsonyi temetőben megtalálja a rokonai sírját. Jól érzékelem ezt?

Ez a novella a nagymamámról szól. A saját régi papírjaink között kotorászva és olvasgatva bukkantam rá egy régi újságkivágásra, hogy tényleg úgy halt meg, hogy a fiai már eljöttek korábban, és hívogatták, de nagyon a szívéhez nőtt Pozsony. Aztán valahogy sikerült meggyőzniük, hogy jöjjön át, be is csomagolt, hogy másnap utazik, de reggelre meghalt. Én nem ismertem ugyan a nagymamámat, mert már 1936-ban meghalt, de szerintem biztos volt valami lelki rokonság köztünk abban, hogy nekem ez a környezet a fontos, neki meg a pozsonyi volt az.

Ami pedig az idézetet illeti: egy kisvárosi környezetben, és Sopron még ma is ilyen, egyrészt jobban be vannak ágyazódva az emberek, másrészt többféle embert lehet ismerni, főleg ha egy helyben lakik a család. Én úgy tapasztaltam, hogy a nagyvárosban az ember kiválasztja az egy-két barátját, és aztán vége. Itt meg azért lehet beszélgetni a zöldségessel, a fodrásszal, a régi iskolatárssal, aki valami egészen más csinál, mint ő. Ennek szerintem vannak előnyei.

Még nem ejtettünk szót a műfordítói munkásságáról, amely szintén jelentős; főleg angol és amerikai szerzőket fordít.

Igen, főleg angolból fordítottam, abból viszont tényleg fűt-fát. A legkedvesebb fordításaim között ugyanakkor van olyan is, ahol más volt a forrásnyelv. Például a Peer Gyntből úgy készült egy új kiadás, hogy Kúnos László megcsinálta nyers fordításban, én meg elkészítettem a műfordítást. Talán volt még egy másik Ibsen is így, meg egy görög dráma. Mostanában viszont már csak verseket fordítok, azokat is csak szórakozásból. Van egy Angliában élő barátnőm, akivel le szoktuk fordítani ugyanazt a verset, aztán cserélünk.

A műfordításait tekintve külön kategóriát alkot a nagy sikerű Alkonyat fantasyregény-sorozat.

Igen, a négy kötetből hármat én fordítottam. Érdekes, mert általában én is élveztem, nem olvastam el előre, hogy mi következik, hogy legyen valami motivációm, sőt néhány fejezet után azon kaptam magam, hogy kíváncsi vagyok a folytatásra.

Jelenleg min dolgozik? Hogyan telnek a mindennapjai?

Mostanában elég sok verset írtam. Ezeket elkezdtem összerakosgatni egy kötetnek. Még van köztük olyan, amiben akad javítanivaló, némelyikben már csak a központozást kell kitenni rendesen, de van olyan is, amire még ráfér a farigcsálás. Aztán belekezdtem prózába is. Különben meg olvasok, meg még egy kicsit olvasok, meg reggel internetezem. Utóbbit szeretném lecsökkenteni, mert borzasztó, hogy folyton úgy járok, hogy most már tényleg csak ennek nézek utána, és már tényleg csak ezt a cikket olvasom el, na jó, meg még azt az egyet. Tényleg nem könnyű leállni.